PÁLYARAJZ / BIOGRAPHY
KÉPEK / PICTURES
FOTÓK / PHOTOS
FILMEK / VIDEOS
KAPCSOLAT / CONTACT
AZ ELLENTÉTEK EGYMÁSBA OLVADÁSÁNAK FESTŐI ANALÍZISE
A határozott képfelbontási szándékok és a törvényszerűen bekövetkező képfelbomlások, az új és új művészeti médiumok és képalkotó eljárások
térhódításának korában a tradicionális festői-grafikai alakítás művészeként lépett fel a múlt század nyolcvanas éveinek derekán Hartung Sándor. Az
immár a jelenkori magyar képzőművészet alkotóinak középgenerációjához kapcsolódó festő a főiskolai tanulmányai lezárása óta eltelt két évtizedben
nagyobb fordulatok nélkül, következetesen építi életművét, s egy-egy rövidebb-hosszabb alkotói periódusáról számot adva, vissza-visszatérőn önálló
kiállításokon tárja közönség elé új műegyütteseit: a hazai és külföldi tárlatai sorába most harmadszor illeszkedik a soroksári Galéria ’13-ban
megrendezett bemutatkozása. Az ezredforduló időszakában született hagyományos olaj/vászon-kompozíciók és a rajzok klasszikus művészeti
eszményekhez való kötődését – a szabályos kép-formátum megtartása, a szabályszerűen alkalmazott eszközök mellett – a stilisztikai jellemzők is jelzik:
művei a figuratív, az ún. valóságra hivatkozó, a természetelvű megjelenítés köreivel párhuzamba állítható alkotások. A monumentális műformákhoz is
vonzódó, a társművészeti területeken – a film- és színházművészetben is – jelentős alkotótevékenységet kifejtő Hartung Sándor művészete a
szövevényesen egymásba fonódó és szerteágazón szétfutó figuratív törekvések közül a szürrealisztikus, a magyar művészetben kissé erőtlen, egymástól
elszigetelt mesterek munkásságából épülő hagyatékhoz kapcsolható. A modern magyar művészetben a szürrealista művészi kifejezések atyja Vajda
Lajos – akinek törekvéseit olyan, eltérő utakon kalandozó alkotók vitték tovább, mint Korniss Dezső, Bálint Endre, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Román
György, majd a hatvanas évtizedben a Csernus Tibor vezérletével fellépő szürnaturalisták, vagy a hetvenes évektől jelentkező Almásy Aladár –, de
Hartung Sándor vezérlő csillagait a magyar művészet körein kívül, az európai avantgarde két szürrealista pápájának, Salvador Dalí és Max Ernst
művészetében vélhetjük felfedezni. Az ún. valóságon túli valóság jelenségeinek megragadása, a képzeletvilág feltárása és realitássá avatása, az álom-
és látomásszerű megidézés, a pszichikai mélységekben való alámerülés, az erotikus fűtöttség, a jellegzetes motívumhasználat avatja e művészt a nagy
elődök törekvéseinek továbbvivőjévé. Hartung Sándor azonban nem az automatikus szürrealista kivetítés művésze: képlátomásai tudatosan mérlegelt és
megkonstruált, a színházművészet színpadi atmoszféráját illetve hatásvilágát (és sokszor a feldolgozott téma kapcsán konkrét színműveket, előadásokat
interpretáló), valamint a film montázstechnikáját, vágásait, áttűnéseit, előszüremléseit és összeolvadásait alkalmazó, hol lazán felfűzött, máskor meg
hallatlan aprólékosan és részletesen kidolgozott, zsúfolt, egymásra rakódó rétegekből kibontakozó kompozíciók.
A határozott képfelbontási szándékok és a törvényszerűen bekövetkező képfelbomlások, az új és új művészeti médiumok és képalkotó eljárások
térhódításának korában a tradicionális festői-grafikai alakítás művészeként lépett fel a múlt század nyolcvanas éveinek derekán Hartung Sándor. Az
immár a jelenkori magyar képzőművészet alkotóinak középgenerációjához kapcsolódó festő a főiskolai tanulmányai lezárása óta eltelt két évtizedben
nagyobb fordulatok nélkül, következetesen építi életművét, s egy-egy rövidebb-hosszabb alkotói periódusáról számot adva, vissza-visszatérőn önálló
kiállításokon tárja közönség elé új műegyütteseit: a hazai és külföldi tárlatai sorába most harmadszor illeszkedik a soroksári Galéria ’13-ban
megrendezett bemutatkozása. Az ezredforduló időszakában született hagyományos olaj/vászon-kompozíciók és a rajzok klasszikus művészeti
eszményekhez való kötődését – a szabályos kép-formátum megtartása, a szabályszerűen alkalmazott eszközök mellett – a stilisztikai jellemzők is jelzik:
művei a figuratív, az ún. valóságra hivatkozó, a természetelvű megjelenítés köreivel párhuzamba állítható alkotások. A monumentális műformákhoz is
vonzódó, a társművészeti területeken – a film- és színházművészetben is – jelentős alkotótevékenységet kifejtő Hartung Sándor művészete a
szövevényesen egymásba fonódó és szerteágazón szétfutó figuratív törekvések közül a szürrealisztikus, a magyar művészetben kissé erőtlen, egymástól
elszigetelt mesterek munkásságából épülő hagyatékhoz kapcsolható. A modern magyar művészetben a szürrealista művészi kifejezések atyja Vajda
Lajos – akinek törekvéseit olyan, eltérő utakon kalandozó alkotók vitték tovább, mint Korniss Dezső, Bálint Endre, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Román
György, majd a hatvanas évtizedben a Csernus Tibor vezérletével fellépő szürnaturalisták, vagy a hetvenes évektől jelentkező Almásy Aladár –, de
Hartung Sándor vezérlő csillagait a magyar művészet körein kívül, az európai avantgarde két szürrealista pápájának, Salvador Dalí és Max Ernst
művészetében vélhetjük felfedezni. Az ún. valóságon túli valóság jelenségeinek megragadása, a képzeletvilág feltárása és realitássá avatása, az álom-
és látomásszerű megidézés, a pszichikai mélységekben való alámerülés, az erotikus fűtöttség, a jellegzetes motívumhasználat avatja e művészt a nagy
elődök törekvéseinek továbbvivőjévé. Hartung Sándor azonban nem az automatikus szürrealista kivetítés művésze: képlátomásai tudatosan mérlegelt és
megkonstruált, a színházművészet színpadi atmoszféráját illetve hatásvilágát (és sokszor a feldolgozott téma kapcsán konkrét színműveket, előadásokat
interpretáló), valamint a film montázstechnikáját, vágásait, áttűnéseit, előszüremléseit és összeolvadásait alkalmazó, hol lazán felfűzött, máskor meg
hallatlan aprólékosan és részletesen kidolgozott, zsúfolt, egymásra rakódó rétegekből kibontakozó kompozíciók.
